A gumiarcú visszatért a gyökerekhez. Miután a drámai vonulattal minden elismerő és szívmelengető kritika ellenére rendszeresen eltaknyol (Ember a holdon, Egy makulátlan elme örök ragyogása) és a thrillerekben is olyan bizonytalan, mint kacsa a jégen (23-as szám) egyszerűen nem volt más választása, mint elővenni a bohócsipkát a szekrényből. Ez volt a közönség és a bankszámlakivonata óhaja.
Azért Jim Carrey sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egy-egy fiaskó után ne hozzon össze egy100 milliós blockbustert, az imázs javítása gyanánt. Nicolas Cage intő példa mindenki számára. Más lapra tartozik, hogy ez most csak fogcsikorgatva lesz meg, vagy úgy se (88 milliónál tart, de már kifutópályán van, hetente maximum 3-4 millát csenget).

Carl válása után zárkózott, magába forduló fickóvá válik. A barátai hívásait figyelmen kívül hagyja, leginkább fel sem veszi. Minden bulira nemet mond, helyette önsajnálatba temetkezve otthon, négy fal között DVD-zik. Közel a depresszióhoz, régen nem látott ismerőse meghívja egy életmód-tanfolyamra. Carl kis hezitálás után elmegy a találkozóra, ahol egy pökhendi, meglehetősen arrogáns, és irritáló spiritualista vezető hatásra fogadalmat tesz: ezentúl minden kihívásra igent mond, kitörli a szótárából a nem szócskát, és élvezi az élet apró örömeit.

A kényszer egy „disznófejű Nagyúr”. Jim Carrey szorult helyzetében úgy járt, mint Az igenember főhőse. Mindegy, hogy milyen szkriptet kap, ha az van az elejére írva, hogy komédia, muszáj rábólintania. Persze hozzátartozik ehhez, hogy ő még közel sem kopott el olyan mértékben, mint a fingógyáros Eddie Murphy, vagy a blődlihalmozó Steve Martin. Peyton Reed rendező sem vált ki belőlünk azonnali ökölrázást, vagy szünet nélküli káromkodást. A Szakíts ha bírsz Vince Vaughn-nal és Jennifer Aniston-nal nem rengette meg a társadalmat, vagy vágott falhoz bennünket, de tisztességesen levezényelt korrektnek nevezhető dolgozat volt. Az ígéretes trailerrel megtámogatott bizalom azonban hamar alábbhagy, tovaszáll, és kénytelenek vagyunk beismerni, hogy Az igenember sem hordoz mást, mint a karácsony tájékán hozzánk érkezett vígjátékok sokasága: végtelenített soha meg nem unt paneleket, sok szart és szemetet.

A látottakat tekintve a mozi alapját képező Danny Wallace könyvében annyi lelemény, fordulat, humor és tűz lehet, mint a Hajdú Péter kedvencévé előlépett Torgyán doktor egy-egy öndicsérettől bűzölgő szellemi termékében. Csak nehogy odáig fajuljon a helyzet, hogy ötlet híján majd valaki Magyarországon, az eredeti filmes elképzelések hazájában ezekre fanyalodjon alapanyag gyanánt. Vélhetően azért kellő mértékben feltupírozták Wallace művét, annak érdekében, hogy Carrey alaposan kitombolhassa magát. A színész nem okoz csalódást, és jelzi, hogy nem felejtette el az Ace Venturában, Dumb és Dumber-ben, valamint A maszkban is kamatoztatott ripacskészletét. Hadar, gyerekméretű Harry Potter-jelmezbe bújik, átlátszó celluxszal tekeri körbe a fejét, kézzel-lábbal gesztikulál, átesik ajtón, pincérnőn, számtalanszor megvillantja fogpaszta reklámba illő hófehér fogsorát. Mintha egy elcseszett burleszkfilmet néznénk, ami köszönőviszonyban sincs Charlie Chaplin, vagy Buster Keaton korabeli munkásságával. Még szerencse, hogy nekünk is volt egyszer egy Latabár Kálmánunk, aki ezt a formulát ötvenszer finomabban, és hitelesebben adta elő.

Az igenember kőbevésett tanúsága: mindig van alpáribb az alpáribbnál. Mostani nyertes jelenetünkben a fehérmájú nagyi (miért is ne, tucatszor már működött, ezúttal sem fuccsolhat be) orálisan elégíti ki a főhösünket, miután kiveszi a protkóját és belerakja egy pohár vízbe. A kamera persze jó ideig élvezkedik ezen. Az undor kiül az arcunkra, érezhetően a hányinger küszöbén állunk, és azon morfondírozunk eljön –e az az idő, amikor egyesek nem fuldokolnak a röhögéstől ilyen és ehhez hasonló képsorok láttán, hanem paradicsommal dobálják a vásznat.

Az alkotók realitásérzéke a nulla és a mínusz egy tartományában imbolyog valahol fél úton. Olyan képtelenségeket akarnak megint lenyeletni velünk, amit még komédia címszó alatt is visszaöklendezünk. Itt van a főhősnő például, aki futófotózással (???) foglalatoskodik, éjjelente meg egy alter zenekarral nyomatja a funkyt. Carrey pedig még csak nem is érdeklődik arról, hogy miből él a drága. A másik jellemző badarság is rögvest a nyakunkba szakad. Carl lelki megtisztulása után mindenkinek ad hitelt, műtrágya termesztőnek és motorvásárlónak egyaránt. Nemhogy kirúgják az állásából, hanem előléptetik, mert feltalálta a mikrohitelt. Bárkinek osztogatunk, és a kedves, rendes emberek hálájuk jeléül pontosan és határidőre törlesztenek. Kissé leegyszerűsítve, ez a felfogás vezetett a mai gazdasági truvájhoz, amit válságként emlegetnek, íme így lehet propagálni a hülyeséget.

Van azért olyan pillanat, amit érdemes volt gyomlálni. Az életmód-tanfolyamon előadott csodavárás és a reptéri biztonsági ellenőrzés jól eltalált, viszonylag kiérleltebb paródiák. A kalandok, próbatételek egyébiránt még véletlenül sem kapcsolódnak egymáshoz, szétesők, csak a főszereplő személye az összekötő szál. A filmvégi pusziszkodás és bűnbánó monológ szerencsére rövidre nyúlik, a zárókép viszont megint betalál, a csattanóról legalább elmondhatjuk, hogy ügyes.

Jim Carrey saját magának szeretné a show-t, letapos mindenkit, aki a közelébe merészkedik. Gyaníthatjuk, hogy ezért nincs más élvonalbeli sztár a moziban. Zooey Deschanel megint belelépett egy hétmérföldes nagyságú lócitromba. Az eseményben Mark Wahlberg mellett szomorúan, fapofával kellett néznie, itt pedig Jim oldalán tapsgépként viselkedhet. Ennél azért többet érdemelne. Bradley Cooper (Alias, Nip/Tuck) a sorozatok után sovány mellékszereppel kell, hogy beérje. Terence Stamp a spiritualista vezető pár pillanatában felettébb meggyőző.

Az igenember szigorúan csak Carrey-rajongóknak ajánlott. Ők talán nem unják meg fél óra után az örökös grimaszokat, a retinánkba már párszor beégetett szokásos manírokat. Szomorúak azért lehetünk, mert ez egy újabb táptalaj az önjelölt, magukat komédiarendezőnek tituláló, valójában harmadosztályú kontároknak. Az igenember azt üzeni: lehet ezt így is. Mi inkább azt mondjuk: lehet ezt máshogy is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.