Legyünk őszinték, eddig is azok voltunk. Az időpont volt a döntő tényező. Reggel mégiscsak melóba kell menni, a francnak van kedve éjnek évadján kóvályogni ebben a mai közbiztonsági helyzetben. Még a végén előkerül egy kölyök valami sikátorból késsel a kezében, és az mp3 lejátszóért cserébe elküld a tepsibe. A Hannah Montana egyébként is felejtős, még az Álom.netet sem hevertük ki. A Spancserek idétlen fingós-böfögős cirkuszához meg nincs hangulatunk.

Marad tehát a Miért éppen Minnesota?. Hoppá honnan is ismerős ez a hangzatos cím? Csak nem a sok évadot megélt Miért éppen Alaszkából származik az ihlet? Adta magát, hiszen még a történet is számos átfedést mutat. Ej, a hétszázát, mily szikrázó fantáziára vall ez megint. Lucy a napfényes Miamiból kenyéradója utasítására a havas minnesotai kisvárosba New Ulm-ba utazik, hogy rendbe tegye az ottani gyár gazdálkodását. A csajszi persze egyedülálló, a helybeliek között pedig biztosan lesz olyan aki szemet vet rá, mondjuk a falu szingli bikája. A házigazdák kezdetben befogadóak, kedvesek, majd egy váratlan kalamajka után úgy néznek rá, mint a véres rongyra. Végül aztán minden jóra fordul, mint a mesében, a pár egymásra talál, melynek tapsikolva, önfeledten örvendezik a város apraja-nagyja, kicsi és nagy egyaránt.


Na, igen tipikus cuppanós komédia, nem vitás. Annyi sablon és klisé, amennyit nem szégyellnek, csoda, hogy nem szakad ránk az ég. Az előzetesekből pedig az is megállapítást nyert, hogy jócskán el leszünk látva ilyenekkel a tavasz hátralevő részében, sőt még a nyáron is, érdemes időt szánni a felkészülésre. A Valahol Európában című musical egyik slágerének sora villódzik egyfolytában a szemünk előtt: „nem szabad félni”. Csak végre találnánk egy elviselhetőt a töménytelen mocsok között. Pedig esküszöm elfogytak az előítéletek és a teljesíthetetlen kívánságok. Annak is örülnénk, ha olyan erőlködéstől mentes történetre harapnánk rá, amiből nem csöpög az izzadtság, mint Dombóváriból a Showder Klubban. Ebből a filmből valósággal patakzik.

New Ulm, a helyszín olyan, mint Tarhos, Békés megyében. A különbség csupán a két ország eltérő sajátosságaiból, gazdasági helyzetéből és mentalitásából fakad. Ettől a függetlenül a minnesotai kisváros komplett tahófalva. Legalábbis a mozit készítő amatőrök olvasatában. Ebbe a közegbe csöppen bele a nagyszájú, pökhendi városi fruska, akinek ostobasági szaldója bőven túlszárnyalja a Mónikában fellépő egyfogú statisztákét is. Hurrá jöhetnek a szokásos futószalagról érkező, megunhatatlan, pitiáner poénpetárdák. Hidegtől merevedő mellbimbók, üvegajtó fejelés, korláton átesés, heveny részegség. Tovább is van, soroljam még? Ugye nem szükséges, elégséges ennyi ízelítő gyanánt. Erre jön súlyosbító teherként egy krapek, aki rögvest ellenszenvesnek bizonyul főhősnőnknek. Hja, kérem, ha szimpatikusnak találná, hogyan eszkábálnának össze egy valamirevaló konfliktust.

Mondjuk, a férfi tesz róla, hogy hányinger kerülgesse tőle a nőt, hiszen olyan szélsőjobbal kevert szélsőbalost nyomat, hogy majdnem leesik a térképről. „Multik haza” a vezényszólama, éppen csak táblát nem hurcibál a kezében, tojást nem dobál vicsorogva vagy nem áll ki a teherautójával, hogy elfoglalja az utat. Jonas Elmer rendező gondolataiban olvasunk, mint Danny Blue (ő meg kicsoda?), amikor már az elején ráérzünk, hogy a férfi özvegy lesz és az elhalálozott felesége miatt költözött ide. Ennél a pontnál kéretik elővenni a zsebkendőket, hiszen úgy fogunk bömbölni, mint a csecsemő, ha éhes. Persze Lucy fokozatosan megszelídíti a makacs rókát, és egy tangával végképp leveszi a lábáról. A finálé azért még mindezek tudatában is elképesztő. Miután a gaz multi bezárná a gyárat, a nő remek ötletére ráállnak a tápiókapuding sokszorosítására, amivel váratlanul kimagasló sikert aratnak. Mi miért nem töltünk tejbegrízt egy joghurtos pohárba, bizonyosan kimásznánk a slamasztikából. Vajon az eredetileg dán származású Jonas Elmert ki bíztatta, hogy ezért a maszlagért költözzön át Hollywoodba? Lehet, hogy a skandinávok űzték el otthonról, hogy ne zavarja ott a friss levegőt az ehhez hasonlatos szemetekkel.

Renée Zellwegernek még mindig pirospozsgás az arca, ide még pirosító sem kell smink gyanánt. Egyébként ugyanazt a karaktert variálja, amit Bridget Jonesként láthattunk tőle. Persze soványabb változatban és a legkülönfélébb push-up melltartókkal fűszerezve. Amúgy gyalázatosan sokat vinnyog és pöffeszkedik, minduntalan a frász kerülget, ha megszólal. Azért Bridgetként aranyosabb volt. Az a báj viszont végképp eltűnt belőle, ami még a Jerry Magiure-ben, pályafutásának kezdetén jellemezte őt. Harry Connick Jr.-t valamelyik kukából szedték elő (úgy is néz ki). A morcos amorózó szerepére jó lesz, gondolták, hiszen játszott ő már hősszerelmest Sandra Bullock mellett is. J.K. Simmons viszont megint dob egy hangyányit az összképen.

Jöhetnek a kötelező fricskák. A hülye gyerek megint belemászott egy jó nagy pocsolyába és most nem győzi szapulni azt. Lehet, hogy így van. Ámbátor tessék ebből a heti kínálatból valami értelmeset választani. Nem könnyű feladat. Jonas Elmer pedig legyen próféta inkább saját hazájában. Már ha ezek után egyáltalán beengedik oda.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.