Hányszor, de hányszor jövendölték már. Legutóbb 2000 előtt duzzasztották fel nagyrészt mesterséges kellékekkel, a média készséges támogatásával a mindent porral egyenlővé tévő világbumm őrületet. Aztán mi lett belőle: a nagy büdös semmi. Az ezredforduló után kilenc évvel ugyanúgy a mindennapok forgatagában gázolunk, mint azelőtt. Hollywood persze továbbra is szíves örömest paráztat, fenyeget és ijesztget. Egyszer majd csak realizálódik a jóslat. Gyaníthatóan nem mostanában.

1959-ben egy amerikai (hol máshol?) általános iskola ünnepélyes megnyitóján időkapszulát készítenek, amit az utódok ötven év múlva majd kinyithatnak. Minden gyerek egy rajzot tesz a borítékba, kivéve egy kislányt, aki számokat vés a papír két oldalára. A centenáriumon véletlenül pont ez az adathalmaz kerül a kis Caleb birtokába. Miután megnézi, hazaviszi és megmutatja asztrofizikus apjának. John (Nicolas Cage) egy alkoholmámoros éjszakán nekilát a számok megfejtésének, és döbbenetes következtetésre jut. Ezzel pedig elkezdődhet egy heroikus hajsza a Föld megmentéséért.


Nicolas Cage a filmgyártó szakma kisiparosa rendületlenül masírozik tovább. A Veszélyes Bangkok szédületesen rossz kritikai és pénzügyi fogadtatása már csak azért sem szeghette kedvét, mert ekkora a Képlet dobozban várta a kitűzött premiert. Nos, Alex Proyas mozijának bevételei javíthatnak valamicskét Nic szétmarcangolt önérzetén. Üröm az örömben, hogy neki ehhez vajmi kevés köze van. Cage ugyanis most is marad az a vizenyős tekintetű szomorú szamuráj, amilyen a Veszélyes Bangkokban, vagy még előtte az Angyalok városában volt. Kozsó sem álmodhatott volna nála szebbet.

A Képlet vizuális kompozíciói azon túl, hogy székhez szögeznek, néhány óráig még valószínűleg mély apátiába süllyesztik közérzetünket. A repülőgép és metró katasztrófa tökéletesen kivitelezett, élethű képei lélekroncsolóak, főként az aktuális francia Airbus szerencsétlen tragédiájának fényében. Ezzel pedig még nincs vége, hiszen az apokaliptikus, Földet megperzselő záróakkord messze lefőzi a vetélytársakat (Deep Impact, Armageddon). A látottak után tehát egy ideig nem árt kerülni a szúró-vágó eszközök használatát, és az ablak közelébe se nagyon merészkedjünk panelházakban.

Proyas akkor vét hibákat, amikor túlterjeszkedve a látványon, vakmerően túlvilági misztikummal tűzdeli meg történetét. Azt még elviselnénk, ahogy bűvészkedik a számokkal (bár az meredek, hogy egy kislány az ötvenes években már GPS-koordinátákban gondolkodik), de ehhez még szenvtelenül nyomja le a torkunkon a lisztes képű, hátranyalt sérójú emberekbe oltott ufóit és a hozzájuk tartozó hangokat, suttogásokat. A lelkesedésünk fokozatosan lohad, az eredeti ízt felváltja a garázskocsmákban felszolgált kevert élménye. A félelemkeltés megszokott eszközei még mindig elsőbbséget élveznek: harsogó, fülsüketítő effektek, vészjósló, néhol idegtépő zenei aláfestés. Proyas sokkal nagyobb feszültséget teremt tömegszerencsétlenségeivel, mint ezekkel a hagyományos fenyegetőzésekkel. Sokakban azonban még ezek is sikolyokat szülnek, a rutinosabbak azonban már csak egy vállrándítással nyugtázzák az ismétlődő zajokat.

Az erőltetett misztikumnak köszönhetően időnként túl sok a hablaty, a hiteltelen izzadtságban ázó véletlen. Persze, hogy ha van egy özvegy apuka, és annak ártatlan kisfia, mindjárt dukál melléjük egy elvált anyuka, és bűbájos kislánya. Még jó, hogy a közöttük esetlegesen szövődő romantikus románcról lemond a rendező. Az sem meglepő, hogy Proyas is képtelen arra, hogy globálisan tekintsen a világra. Önző módon számára is csak Amerika, vagy Mexikó létezik, mintha a többi ország és földrész a térképen sem lenne. Közben pedig ott vannak az elszalasztott lehetőségek. Az emberi lét értelméről szóló előremutatónak és bölcsnek ígérkező okfejtés például a pamlagon hever, mindössze egy kurta jelenetben kimerül, majd szép csendben elfelejtődik. Minek is feleslegesen dolgoztatni az agyat, amikor e nélkül is célba lehet érni (lásd kereskedelmi televíziók Magyarországon). Amilyen lélegzetállítóak a katasztrófáról készült felvételek, olyan kiábrándítóak az utolsó képsorok. Könnyes összeölelkezések, nagy megbocsátások és idegenek, akik megmentik a kiválasztottakat. Csak nem Steven Spielbergnél tetszett tanulni kedves Alex Proyas?

Nic Cage búbánatos képe nem igazán fér össze a világmegmentő akciósztár titulusával. Bruce Willistől tehát nemcsak egy atléta választja el. A szörnyű póthajak miatt sejtjük, hogy a színész képtelen megemészteni gyérülő hajszerkezetét. Nem probléma sokan vannak ezzel így, csak nem biztos, hogy ezt az utat választják. Most már tényleg le kellene borotválni azt a fejet, vagy el kell menni egy normális hajbeültetésre. Rose Byrne (Napfény) borzasztóan ostoba női karakterbe próbál életet lehelni. Nem nagyon sikerül, de a szempilláját csodásan rebegteti.

Alex Proyas lenyűgöző vizualitása harmatgyenge, néhol logikátlan és kiszámítható forgatókönyvvel párosul. Ha ez utóbbit még egy kicsit csiszolgatták volna akár jeles vagy jó osztályzatot is adhatnánk. Így viszont csak közepes az eredmény. Egy konzekvenciát bizonyosan levonhatunk a Képletből: egyszer biztosan mindnyájan meghalunk, ki előbb, ki utóbb, ki így, ki úgy. Nem nagy talány, eddig is tudtuk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.