Húsz millió ember csak nem tévedhet. A galloknál ugyanis ilyen magasságokba kúszott a nézőszám, és ezzel az Isten hozott az Isten háta mögött minden idők legnézettebb francia mozijává avanzsálódott. Ehhez képest nálunk öt perccel a kezdés előtt üres terem. Hiába, no, elszívta az erőket az X-Men, Julia Roberts vagy Reneé Zellweger. Aztán persze bevánszorognak néhányan, de ez még így is csak szórványos érdeklődésnek számít.
Pedig nem csalás, nem ámítás ezen a filmen végre képesek vagyunk minden illemszabályt félredobva teli szájjal röhögni, és nem lessük állandóan a kijáratot, hogy mikor tudnánk észrevétlenül, sietős léptekkel elmenekülni a tetthelyről.

Philippe postai vezető, akinek minden vágya, hogy egy dél-franciaországi hivatalba a Riviérára helyezzék. Ennek érdekében egy ravasz trükkel arra vetemedik, hogy fogyatékosnak álcázza magát. Egy kínos hiba folytán azonban lebukik, ezért büntetésből egy kis faluba az észak-franciaországi határnál fekvő Bergues-be helyezik. Itt nem csak az időjárás zord természete, hanem a helyiek furcsa dialektusa is kihívást jelent Philippe-nek. Eleinte nehezen igazodik ki a számára idegen nyelvjárásban, később viszont beilleszkedik az amúgy vendégszerető társaságba. Otthon azonban hazudozik, mert nem akarja, hogy a depresszióban szenvedő felesége rájöjjön, valójában nagyon is jól érzi magát a faluban. De az asszony kíváncsi férje munkahelyére, és egy napon meglátogatja őt.


Dany Boon-t eddig leginkább színészként ismerhettük a Van barátod? illetve a Topmodell a barátnőm című langyos, középszerű vígjátékokból. Ezúttal univerzális egyéniségére is fény derül, hiszen nemcsak az egyik főszerepet játssza, hanem részben maga írta és rendezte a filmet.

Nyögvenyelős a negyedórás bevezető, de a faluba érkezvén csak előjön Danyből a humor Harold. Van, ahol nagyon elkapja a fonalat és akkor zúdul ránk a poéncunami, de persze előfordulnak kisebb kihagyások, szünetek és feleslegek. Tengernyi a nyelvi lelemény például, a fordítónak még lektorra is szüksége volt, valószínűleg ennek ellenére vért pisált, mire minden kifejezésen, szófordulaton átrágta magát. Éppen ezért fennáll a veszélye annak, hogy egy idő után fárasztóvá, monotonná válik  az sz és az s betűk örökös felcserélése és a folyamatos selypegés. A franciák bizonyára jó szórakoztak ezeken, hiszen több vicc az előzőekből kifolyólag eléggé belterjes és országfüggő.

Dany havernak azonban van ereje ahhoz, hogy amikor lefullad a motor, újra beindítsa azt. Annál a levélhordásnál, amikor postásaink hulla részegre isszák magukat, vinnyogunk a nevetéstől. Szőke Andrásnak szeretettel ajánljuk e képsorokat, íme, lehet illuminált pacákokat erőlködés és beszarás mentesen megjeleníteni a vásznon, tanulni soha nem késő. A gallok gyermekbetegsége azért időnként még így is vissza-visszatér. Olykor túl hevesek a gesztusok, manírok, Louis de Funes holtában is kísért. Bár ezt azzal szokták magyarázni, hogy a franciák temperamentumos nép, tőlük egyébként sem áll távol a zajos érzelemnyilvánítás. Boon pont az ellenkezőjét míveli, mint Jonas Elmer nemrég a Miért éppen Minnesota? című opusban.

Nem akarja bunkónak, félműveltnek, extra hülyének beállítani a helyieket. Az itt élők büszkék akcentusukra, elfogadják, hogy mások számára viselkedésük talán kissé különcnek, hóbortosnak hat emiatt. Ettől válnak szerethetővé, és végtelenül kedvessé a szemünkben. Ennek legszebb példája az a jelenet, amikor a férj előítéletektől hemzsegő hazugságait próbálják takarni a faluba látogató, mit sem sejtő feleség előtt. Itt valószínűleg még az is fetrengeni fog, aki addig még tartotta magát. Boon filmjét egyfajta természetes, régimódi báj lengi körül, ami nagyszerű helyszínválasztással párosul. Jó persze nem hiányoznak az érzelmek és megnyugtathatjuk női sorstársainkat még a romantikus, szerelmi szál sem (igaz ez egy kicsit összecsapott, de mindegy). Mégsem lehetünk elégedetlenek, hiszen a direktor csak annyira túlzó és könnyes amennyire mindenképpen szükséges. Szó sincs giccsről vagy nyáladzásról, esetleg a tolerancia hányadosunk felpiszkálásáról. Boon a filmjéből áradó kedvességgel még egy-két megható pillanatot is szerezhet.

Kad Merad eleinte papucsférj, akinek a felesége diktálja az ütemet. Karaktere fokozatosan változik, amit Merad némi ripacséria (semmiképpen sem bántó) segítségével pontosan érzékeltet. Danny Boon kiváló és méltó partnere ebben. A direktor nem exponálja túl magát, viszont annyira kedvez színész énjének, hogy egy hálás figurát oszt magára a sok közül. A francia színésznők varázslatosan gyönyörűek, szédítő látványt nyújtanak. Emellett azt is érdemes megjegyezni, hogy Zoé Félix és Anne Marivin még a tehetséggel sem áll hadilábon. Egy kisebb epizódszerepben pedig feltűnik az egykori Csendőr filmek sztárja, Michel Galabru is.

Danny Boon filmje alapvetően megváltozatja a néző hangulatát. Az ember bemegy a mindennapi kínoktól fásultan, elgyötörten és a végén egy mosollyal a szája szegletében távozik. A sok ócska favicctől, fingástól, böfögéstől hemzsegő komédiának csúfolt szenny között ez igazi felüdülést jelent. Mindenképpen érdemes próbát tenni vele.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.