Németország kétségtelenül techno nagyhatalomnak számít. Bár a műfaj Amerikában született, a tengerentúlon pár év alatt lecsengett a féktelen buliőrület. Ezzel szemben Berlinben még ma is ezerrel dübörögnek a basszusok, miközben a rajongók számolatlanul tolják a különféle bogyókat és szippantják a kolacsíkokat, amik jelentősen növelik a meglehetősen monoton, egy-két taktusra épülő tam-tam zene élvezeti faktorát.

Persze ehhez hozzátartozik, hogy a tuc-tuc daliák és a könnyen kapható primadonnák a mámoros, gátlásoktól mentes éjszakákon, meg az azt követő nappali afterpartykon sikolyoktól és mély hörgésektől hangos kóbor numerákat bonyolítanak le a gusztusosnak, pláne igényesnek még véletlenül sem nevezhető budikban. Hannes Stöhr egy modernkori lemezlovas életének egy szeletén keresztül mutat ízelítőt a már ismert vad és szenvedélyes világból, ami a Trainspotting után már csak porszemnyi durranás.

Ickarus európai körútjáról hazaérkezvén készülődik új lemezére. A már felvett anyagot a kiadója nem érzi túl ütősnek, ezért elhalasztja a korong megjelenését és promócióját. A munka hevében a dj. természetesen nyomja a cuccot rendesen, amivel kivívja barátnője és egyben menedzsere, Mathilde haragját. Az egyik éjszaka azonban mérgező anyagokkal dúsított pirulákat kap dílerétől, és ennek egyenes következményeként másnap egy rehabilitációs intézetben találja magát, ahol szembeszáll az őt női Csernusként megregulázni akaró doktornővel.

A Berlin Calling tulajdonképpen egy techno musical akar lenni, melyben a zene dominál, háttérbe szorítva az innen-onnan szerencsétlenül összeollózott, kissé nyegle vonalvezetésű történetet. A rendező viszont jól választ főszereplőt a dallamos varietéhez. Paul Kalkbrenner hiteles, autentikus arc, civilben is ezt a szakmát űzi, így valószínűleg fetrengett már a saját vizeletében, vagy szarában néhány drogos parti után. Ennél fogva élethűen hozza a művészeti és értékválságban szenvedő disc-jockey-t, aki nem talál kiutat a pöcegödör mélyéről. Kalkbrenner maga szerezte a film zenéjét, ami kellően depresszív, nyomasztó, csak bizonyos momentumoknál nyílik ki és lesz optimista és reményteli. Az elektronikus zene szerelmesei minden bizonnyal rázzák a fejüket, vagy dobolnak a lábukkal. Akik azonban a Slágerre, vagy netalántán a Danubiusra gerjednek tizenöt perc után otthagyják majd a hangfal szaggató ütemeket. Összességében a muzsika végig a kielégítő mezsgyén mozog (bár e sorok írója nem kifejezetten rajong e műfajért).

Igazán azt sajnáljuk, hogy a rendező és csapata csak ezt látta fontosnak ebből a moziból. A prózai részeknél ugyanis már csikorognak a fogaskerekek, vagy, hogy költőibbek legyünk a hajó pusztán félárboccal közlekedik. A diliházban játszódó jelenetek szaporán másolnák a Száll a kakukk fészkére című Forman-klasszikus hasonló szcénáit. Csakhogy itt nincs valódi csata, mindössze egy állázadásról beszélhetünk, érdekesebb mellékkarakterekkel. Róluk már első látásra a kinézetük alapján kiderül, hogy olyan Szalacsi bácsi típusú jövevények, félnótások egytől egyig, viszont történeteik nem kerülnek előtérbe, pedig izgalmasabbnak tűnnek, mint a főhősünk sorsának alakulása. A dialógok gyalázatosak, sokszor ingerküszöb alattiak, meg sem közelítik Jack Nicholson és Louise Fletcher gyilkos pengeváltásait.

Az apa-fiú, illetve a testvérkapcsolat koncepciótlan, összefüggések nélküli, néhol váratlanul előkerülnek, aztán ilyen hirtelen el is tünedeznek, nem tudjuk elhelyezni ezeket, az egészet illetően. A Mathildével való affér legalább bejár egy ívet, van normális kezdő és végpontja. Az a gyanúnk, hogy Stöhr lelki szemei előtt egy kultgyanús mozi képkockái peregtek, amikor ezt a sztorit vászonra álmodta. Az elkészült alkotás azonban messze van ettől a státusztól, leginkább azért mert a zenei betéteket, illetve az ezt kiegészítő cselekményeket képtelen volt egyensúlyba hozni. A rendező nem akar megbotránkoztatni, az édeshármassal, az erőszakkal például ízlésesen bánik. De lehet, hogy ide nem ártott volna néhány balhésabb, bátrabb képsor, ami megráz, földbe döngöl, vagy székhez szögez. Ezek nélkül olyan száraz és visszhangtalan a Berlin Calling, csak a süvöltő ritmusok szedik le a hajunkat.

Némi hazai vonatkozásról is beszámolhatunk a film kapcsán. A Mathildát játszó Rita Lengyel ugyanis magyar származású. Nincs okunk miatta szégyenkezni, tisztességesen végzi a dolgát a rendező szabta szűk keretek között. Ismerős lehet még a szereplőgárdából Corinna Harfouch, akit annak idején a Specht tanár úr című német filmsorozatban láthattunk Robert Atzorn oldalán, valamint nemrég Martha Goebbelsként A bukásban.

Stöhr végkicsengése kétféleképpen kap értelmezést. Egyrészt Icka kiszabadul a teher alól, elkészíti a várva várt cd-jét és elutasítja a neki adott drogot. Igen ám, de ennek ellnére dolgozik bennünk némi gyanakvás abban a tekintetben, hogyha ismét elindul meredeken a lejtőn, nem menti meg senki a szintetikus szerek újbóli használatától.. Hannes Stöhr filmje langyos és néhol kifejezetten megúszós. Ha drog, akkor inkább Trainspotting, ha zenés film, akkor pedig inkább a Doors. És az utóbbitól még fülgyulladásunk sem lesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.