David Fincher széleskörű elismerésre vágyott. A direktor eddig olyan távol volt a mainstream világától, mint Makó Jeruzsálemtől, hiszen kultikus mozijai a Hetedik, vagy a Harcosok klubja inkább csak egy bizonyos réteget, illetve közösséget szólítottak meg, tegyük hozzá gyorsan ott viszont nagyon betaláltak. A Pánikszoba tisztességes iparos munka, jobb és kevésbé emlékezetes pillanatokkal, a Zodiákus viszont rettentő nagy bukta, a hosszúsága miatt pedig megtekintése embert próbáló vállalkozás.

F. Scott Fitzgerald novellája egy abszurdba hajló sci-fi alapjaként is megállná a helyét. Ha Steven Spielberg kezei közé került volna – amire 1992-1993 környékén reális lehetőség volt – valószínűleg kis földönkívüliek szaladgálnának a monumentális történet keretein belül. Képzeljük el, hogy az egyik ufót a hibbant szcientológus, Tom Cruise alakítja, végképp közröhej tárgyává téve magát. Komolynak szánt paródiát vizionálunk, ami jó eséllyel aspirált volna egy kellemes Arany Málnára. Fincher viszont Brad Pittet forszírozta, akivel immáron harmadik alkalommal dolgozott együtt, valószínűleg már egymás tekintetéből olvasnak. A forgatókönyvet Eric Roth jegyzi, akinek nem okoznak a gondot, a történelem viharait, szépségeit megidéző, egyes korszakokat felölelő, lágy húrokat pengető eposzok, elég csak a Forrest Gumpot megemlíteni. A jelölések természetesen nem maradnak el, úgy hullanak a Benjamin Buttonra, mint a dézsából ömlő záporeső. Eddig azonban Fincher többnyire hoppon maradt, hiszen Danny Boyle a Gettó Milliomossal elhappolta előle a díjakat.

A 13 Oscar-jelölésnél nem kell nagyobb ingyenreklám egy filmnek. Érzékeljük is ennek hatását, ellepi a nép a termet, alig van üres hely, és ami még meglepőbb, hogy a lépcsőn botladozó időskorú aggastyántól, a marcona, kigyúrt verőlegényen át, az egészen fiatal sihederig elég széles a paletta a korosztályokat illetően. Persze az órát nem ismerők, a rendszeresen elkésők most is borzolják az idegeinket, hiszen általában legbelül vannak, ezért felállítanak sorokat, botorkálnak, világítanak a mobillal, és mindezen jót heherésznek. Na, ezért töltik le sokan otthon a filmeket, és ezt látva még csak nem is kárhoztathatjuk őket.


A történet a Katrina hurrikán pusztítása előtti órákban kezdődik New Orleansban egy kórházban. Daisy (Cate Blanchett) életéből már csak órák vannak hátra. Halálos ágya mellett lánya egy Benjamin Button (Brad Pitt) nevű férfi naplóját olvassa fel neki. Benjamin különleges ember volt, öregen, ráncosan, szürke hályoggal született, és csecsemőként bepólyázva halt. Az élete éppen ettől regényes és meseszerű, melyben központi szerepet tölt be Daisy.

Amerikában a Nagy Gatsby olyan kötelező olvasmánynak számít, mint nálunk a Toldi, vagy a János vitéz. A Benjamin Button különleges élete viszont nem tartozott Fitzgerald ismertebb művei közé. Talán nem véletlenül, hiszen a mester sem regénynek, mindössze novellának szánta. A nyolcvannak születő és visszafelé öregedő, csecsemőként elhalálozó pali történetét első hallásra körberöhögnénk. Aztán kissé lenyugodván arra gondolnánk, amire Eric Roth is nagyszerűen ráérez: micsoda gyönyörű, könnyes, szirupos tanmesét lehetne ebből rittyenteni, amolyan Forrest Gump-os stílusban, jó hosszan elbeszélve, hadd vizeljenek maguk alá a nézők. Az egy kicsit rémisztőnek tűnik, hogy David Fincher partner ebben.

Lassan hömpölygő, szomorkás képsorok, vizenyős tekintetek, kíméletlenül vontatottan vánszorgó sztori, szakadatlan filozofikus, melankolikus narrációval kísérve. Brad Pitt őszülő, kopaszodó fejjel meglátja élete szerelmét Daisyt, aki körülbelül olyan idős, mint Ábel Anita a Szomszédok kezdetén volt. Kicsit furán érezzük magukat, talán amiatt, hogy olyan mesterkélt az egész. A Benjamin Button minden kockájáról messziről bűzlik a díjak iránti olthatatlan vágy, mintha Fincheréknek előre megtervezett koncepciójuk lett volna arra nézve, hol kell sírnunk, hol kell nevetnünk, tán még a forgatókönyvbe is beírták. Műérzelmek, steril párbeszédek és olyan sánta fél igazságok röpködnek a szereplők szájából, hogy „minden elmúlik”. Ez ráadásul nem is egyszer.

Fincher életről, halálról, barátságról, kapcsolatokról elmélkedik minduntalan átlépve a giccs még elviselhető határvonalát. Boldogtalan arcok, áldepressziós hangulat, jelezvén felénk, hogy a boldogság gyorsan múló állapot, nagyon hamar véget ér. A történelem ezúttal inkább csak mellékzönge, egy-két esemény kap kiemelést, mint például Pearl Harbor, vagy az első világháború. Tagadhatatlan, hogy Fincher kiválóan működteti a vizuális gépezetet. A látvány kimagasló, a maszkok profik (néhány jelentéktelen technikai Oscart már előre kiosztunk), és élvezet Pitt időskori arcát nézni, amint egy kisfiús testtel párosul. De körülbelül ennyi. A többi vegytiszta, ömlengő szentimentalizmus, Fincher nagy bánatunkra a túlcsorduló érzelmek mezején kóricál, és sokszor eltéved. Nincs bátorsága ugyanis kifordítani a sztorit, és nincs kedve ahhoz sem, hogy meghökkentse a nézőt, inkább a keblére öleli, simogatja.

Brad Pitt néhol abszolút természetes, néhol pedig olyan, mint aki karót nyelt. Szinte eszköztelenül játszik, hasonlóan ahhoz, ahogy a Halált keltette életre a Meet Joe Black-ben. Nincs ebben a játékban semmi különös, meg sem közelíti az Égető bizonyítékban nyújtott karaktert. Cate Blanchett-ből nagyon helyes, hamvas szűzlányt faragtak a digitális technika segítségével. Alakítása inkább csak rutinos, mint a néhány perces epizódban villogó Tilda Swintoné. Taraji P. Henson fekete Teréz anyaként terelgeti az öreg Benjamint, és könnyedén lekörözi az illusztris szereplőgárdát.

Fincher is elküldte a vágóját szabadságra, vagy csak nem ismeri az ollót, mert filmje indokolatlanul nyúlik Oscar-gála hosszúságúra. Persze célját eléri még így is, majdnem három óra után az érzékenyebbek és a nebáncsvirágok könnyektől áztatva és takonyban fuldokolva tévelyegnek a teremben. A Benjamin Button Fincher olyan oldalát mutatta meg, amiből nagyon nem kértünk. Magyar idő szerint február 23-án hajnalban a Kodak Theatre-ben kiderül megérte –e ez a pálfordulás. Mi nem neki fogunk szurkolni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.