Megint csajos filmre trappolunk gőzerővel. Párok özönére számítván - a csendes szemlélődés érdekében -, egy ügyes taktikai húzással a terem közepére rendezkedünk be. Oda már nem igazán vágyik a fehér nép, a kakasüllőn érzik jól magukat. A bejáratnál a jegyszedő gyanúsan méreget. Süt a szeméből a gondolat, „biztos homokos”, és egy lépést hátrébb lépve sziszegi felém a teremszámot. Azok a fránya előítéletek. Csodálatos kezdet és a java még hátravan.

Minden nő álma a gyönyörű, szemkápráztató esküvő, és az ezzel együtt járó habos, fehér ruha. Legalábbis Amerikában. Hazánkban már jobban preferálják az élettársi kapcsolatokat, évről évre kevesebb a házasodni vágyók száma. Na, igen, irdatlan mennyiségű pénzt emészt fel a nagy felhajtás, fényűző pompa. Egyetlen este, amikor boldog-boldogtalannal smúzolunk, hallgathatjuk Lagzi Lajcsit és a többi lakodalmas klasszikust (persze egy alkalmi band tolmácsolásában), és a házigazdák alig várják, hogy mindenki elpárologjon haza. Ez az esemény, és ennek előkészületei a tengerentúlon már kellő alapot képeznek egy maszlaghoz, amit eladhatnak film gyanánt. Amikor Kate Hudson a romantika illatát szaglássza a levegőben, ott terem hirtelen, mint egy rossz szellem, vagy egy éhes pitbull. Annál meglepőbb Anne Hathaway jelenléte, akit idén Oscarra jelöltek, természetesen nem ezért az alakításáért. A neveletlen hercegnő óta nem láttuk ilyen szemétben, látszik is rajta, hogy nem érzi túl jól magát ebben a közegben.

Adva van két barátnő (Kate Hudson, Anne Hathaway), akik gyerekkoruk óta tervezgetik a nagy napot, amelyet a Plaza Hotelben a házasságok szentélyében kívánnak lebonyolítani. Amikor végre megkérik mindkettőjük kezét, valóra válhat a kölyökkori ábránd. Elmennek hát egy esküvőszervezőhöz, aki olyan, mint egy kiképző tiszt, és lefoglalják két különböző időpontra a helyszínt. Azonban a készülődés közepette beüt a mennykő. A szervező titkárnője megkeverte a dolgokat, és az egyiküknek így le kell mondania az esküvőt. De melyikük legyen az? Mivel a nagyvonalúság nem az erősségük, megkezdődik a háború a nagy álom beteljesüléséért.


Alig telik el öt perc egy középkorú hölgy ijesztget. Volt már reklám? – kérdezi suttogva. Volt-válaszolom riadtan. Visszaül a helyére, majd egy kis hatásszünetet követően eloldalog a sötétben. Valószínűleg eltévesztette a teremszámot. Fél óra múlva már sejtjük, hogy döntése helyesnek bizonyult, időpocsékolás volt maradnunk, követnünk kellett volna őt. Már a kiindulópontnál is az elmezavar tüneteit észleljük. Egy jó pszichológus talán behugyozott volna a gyönyörtől, ha a három forgatókönyvírót analizálhatja. Gondoljuk el, egy évtizedes barátságot az tesz semmissé, hogy nem tudják eldönteni melyikük halassza el a kézfogót. Annak fényében meg különös beteg az ötlet, hogy az alkotók már fél távnál azt sugallják, hogy az egyikük még véletlenül sem fog az oltár elé állni.

Különben is, ha már mindkettő köti az ebet a karóhoz, szóba jöhetne megoldásként a kettős menyegző gondolata. Persze felmerül lehetőségként, de könnyedén elvetik, hiszen valami piszlicsáré, kis szaros indokkal tovább kell görgetni a fonalat. Mintha egy pohár mérget innánk, ami nagyon lassan öl, és közben még butít is. A csajok persze eszeveszetten sikítoznak, visítoznak, ordibálnak, ami komoly halláskárosodást idézhet elő. Öles betűkkel kellett volna hirdetni a terem előtt, hogy csak füldugóval érdemes bemenni. A szivatásarzenál színtelen gegparádé, innen-onnan lopkodott ötletekkel, szánalmas átverésekkel. Az egyik csaj Emma például meg akarja hizlalni a másikat, hogy az ne férjen bele a menyasszonyi ruhájába. Ezért csokikkal és egyéb édességekkel árasztja el, aminek szervírozásáért még fizetni is képes. A másik Liv viszont bosszúból elhíreszteli, hogy Emma állapotos, akit így egy rakás plüssmackóval lepnek meg a barátnők.

Az emberi hülyeség olyan határán mozgunk, ahol már nem szégyen a kapitulálás, sőt kifejezetten hasznosnak tűnik. A legszomorúbb mégis azt látni, hogy a férfiak eközben úgy viselkednek, mint a csaholó pincsi kutyák, vagy mint a mozgatható marionett figurák. Mindegyik úgy táncol, ahogy a leendő asszonyság fütyül. Ahelyett, hogy otthagynák a hülye picsákat, hadd főjjenek meg a saját levükben, még folyamatosan pitiznek nekik. A józanabbul gondolkodót persze még így is a nő hajítja ki. A szokásos életbölcsességek olyan üresek, mint a tányér édesanyám csirkepörköltje után. A slusszpoént nem illik elárulni, de aki veszi a bátorságot és kivárja, már csak a hasát fogja majd a röhögéstől. Ez az igazi izzadtságszagú, kínkeserves finis.

Kate Hudson legalább tíz évvel tűnik idősebbnek, mint a filmbeli partnere, akármennyire jól néz ki. Kate hagyományosan majd összecsinálja magát annyira erőlködik, hogy ő legyen a tündi-bündi királykisasszony. Elvileg övé a jobb karakter, de mégis Anne Hathaway-nek szurkolunk, ha választani kell. Annyival természetesebb és bájosabb, hogy az már megalázó Hudsonra nézve, pedig Goldie Hawn lánya még a produceri feladatokat is bevállalta a szereplés mellett.

A csajok háborúja azon mozik sorát szaporítja, melyek hatásait tekintve visszafelé sülhetnek el. Akiknek ezek után még van kedvük megszervezni a nagy eseményt, megérdemlik a Bátorság érdemrendet. Az amerikai közönség pedig megint lehetőséget biztosít egy pancsernek, név szerint Gary Winick rendezőnek, hogy tovább folytathassa a szakadék széléről indult karrierjét (30 milliós költséghez képest 70 milliós bevétel csak az óceán túlsó partján). Tiszta szégyen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.