A Rózsaszín sajt után motoszkált bennünk a félelem, hogy megint kong majd az ürességtől a moziterem egy újabb magyar film kapcsán. Nos, a Moziünnep hathatós segítségével ez a blamázs nem fordul elő újra. Premier előtt, féláron vetítik a Tréfát, ami jótékony hatással bír az érdeklődésre. Pótszékek ugyan nem kellenek, de egy általános iskolai osztály révén rendesen megtelik a terem. Persze azt azért el kell viselnünk, hogy a szigorú tekintetű, ámbátor felettébb csinos tanár néni időnként csendre utasítja a két pofára kukoricát habzsoló, néhol zavartalanul csevegő díszes társaságot. Na de ennyi talán még belefér.

Gárdos Péter (Szamárköhögés, Az utolsó blues) legújabb filmjének alapját egy Kosztolányi novella adta. Bíró Zsuzsa forgatókönyvének ezt alaposan ki kellett színeznie, plusz tartalommal megtöltenie, hiszen a Tréfa mindössze körülbelül hat oldalt kóstál, a párbeszédes részek pedig enyhén szólva sem burjánzanak túl benne. Gárdos és Bíró abból a szempontból sikeresen abszolválják a feladatot, hogy borzongatóan hiteles miliőt teremtenek. Csak hát a magyar film általános gyermekbetegségei most is felszínre törnek. Néhol csigalassússággal peregnek a percek, vontatott az eseménysor és céltalanul kóválygunk a légüres térben. Kár érte, mert érezhetően több volt ebben a történetben, mint ami végül kijött belőle.

Egy vidéki egyházi iskolában járunk, ahol a hely szellemének megfelelően vasfegyelem és megfellebbezhetetlen erkölcsi rend uralkodik. A diákok azonban néha lazítanának a merev szabályokon, ezért tréfákat és nem is olyan ártatlan csínytevéseket eszelnek ki egymás és tanáraik bosszantására. Zoltán atya az osztályfőnök emberséges hozzáállása miatt hajlandó elnézni ezeket, de az újonnan érkező Weigl atya nem osztja ezt a nézetet. Ő a könyörtelen és megalázó módszerek híve, és ez a nevelési elveiben is megmutatkozik. A tragédia árnyéka ezáltal már ott lebeg a fejük felett…

Egy hibrid közösségben előbb-utóbb bizonyosan konfrontálódnak az emberek, és kialakulnak a várható, már előre megjósolható ellentétek. Gárdos erre épít, csakúgy, mint például William Golding A legyek urában. Ráadásul két pályán játszik. Egyrészt a gyerekek között, másrészt a tanári karban is megjelennek a viták, a csatározások, amelyek eleinte csak kisded játékokban manifesztálódnak. A diákoknál ott van az eminens, a mindig mindent jobban tudó kisokos, akit persze a többiek azonnal kiközösítenek, és aki rendszeresen a tréfák célpontjává válik. Emiatt elszigetelődik a társaitól, és egy idő után már csak a túlélésre játszik. Ennek ellentéte a nagypofájú vezérürü, akinek minden szava szent, és aki kegyetlenül kihasználja a gyermeki ártatlanságot és naivitást. A kettejük között helyezkedik el az intelligens lázadó, aki szenved a korlátoktól, a bezártságtól, különbnek érzi magát a többiektől, mégis követi őket, hiszen szabadulni nem képes ebből a zárt körből.

A papoknál két gyökeresen ellentétes szemlélet ütközik. Az egyik a liberálisabb, szabadabb, kissé engedékenyebb nevelés pártján áll, míg a másik a legkisebb kihágást, ellenvetést sem tolerálja, és ezeket a legszigorúbb fenyítő eszközökkel „honorálja”. Nem nehéz kitalálni, hogy egy katolikus iskolában a XX. század elején melyik álláspont fog győzedelmeskedni a kettő közül. Gárdos nem aknázza ki teljesen a konfliktusok mögött megbújó feszültségeket. A gócpontokat ugyan érzékelteti, de a feleslegesen beiktatott szcénák (az egyik kölyök udvarlása a mozipénztáros lánynak) miatt a részletes elemzés elmarad. Olykor félbehagyja az emberekben rejtőző lelki folyamatok boncolgatását, emiatt aztán szakadozottá válik a történet. Olykor pedig hirtelen a semmiből mindenféle előzmény nélkül heves érzelmek kerülnek elő. A finálé ennek következtében válhat összecsapottá és kevésbé drámaivá. Nincs meg a tetőpont, csak egy kidolgozatlan katarzis, ami egyébként nem ér minket váratlan meglepetésként. Természetesen megdöbbentő, a kiszámíthatósága miatt mégsem olyan letaglózó, mint amilyennek lennie kellene. Eredetileg a Tréfa tévéfilmnek készült, kisebb terjedelemben. Hasznosabb és célratörőbb vállalkozás lett volna. A mozinál elcsúsznak a hangsúlyok, és unalmassá válik a cselekmény. A tévé talán feszesebb, pontosabb ütemet diktál, és jobban tömörít. Gárdos Péter ezúttal többet akar, mint amennyit elbír.

A gyerekszereplőket jól vezeti és instruálja a rendező. A kölykök pedig tehetségesen és természetesen játszanak. Jó nézni őket. A Zoltán atyát játszó Váta Lóránd a Sepsiszentgyörgyi Színházból érkezett, teljesen manírmentes, halk szavú és hihetetlenül jó szándékú figura, akiből nem hiányzik az elfogadás és a megértés. Lengyel Tamás alakítása pedig pontosan érzékelteti a két ember között különbséget. Ide ez a rezignált, mégis könyörtelen karakterformálás kell.  

A Magyar Filmszemlén Gárdos megkapta a legjobb rendezői díjat. Ha csak a gyerekek hitelességét nézzük teljesen megérdemelt az elismerés. Az összképet tekintve pedig maradjunk annyiban, hogy amellett, hogy a Tréfának vannak jobb periódusai, még mindig csak közepes produktumnak minősül. Nézőcsúcsokat pedig biztosan nem fog döntögetni. Lehet, hogy nem is azért készült.    

Értékelés: 6/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.