Volt egyszer egy Bazi nagy görög lagzi. Etnikai különbségeken alapult vicces szituációkkal, néhány kellemesebb poénnal. Kis költségvetéssel készült, de kimagasló sikert aratott. A független filmes világból érkezett Jason Todd Ipson is hasonló babérokra vágyott. Mivel még nem nyelte az álomgyár sötét bugyra, talán lehetett volna esélye a diadalra. Az előzetes hordozott magában némi pozitív reménysugarat, a kész mozi azonban hamar letöri a túlzottan optimista várakozásokat.

Jake egy halboltot vezet Bostonban. Azt hinnénk kész főnyeremény, de a hapsi még mindig azt a nőt szereti, aki nyolc éve dobta, és azóta férjhez ment, valamint három gyereket szült. A barátai nem nézhetik tétlenül ezt a furcsa kapcsolatot, ezért összehozzák a csinos doktornővel, Marisával. Az ismerkedés helyszíne egy olasz szingli parti, ahol mindketten azt hazudják, hogy Itália földjéről származnak. Ennél nagyobb füllentésért is feszítettek már keresztre embert. Na, mindegy. Jake eleinte nem tud szabadulni volt barátnője árnyékától, azonban Marisa ellenállhatatlan jelleme nem sokáig hagyja hidegen.

Ipson ahelyett, hogy egy kísérletet tenne a sokszor már temetett romantikus komédia megreformálására, inkább bever még egy szöget a koporsóba. Alapvetően a lelke mélyén mindenki érez némi vonzalmat a helyes kis szerelmes történetek irányában, még ha nem is mindig valljuk be őszintén. A párok kellemesen elandaloghatnának, majd jókedvűen, feltöltődve vághatnának neki a nem kevésbé izgalmas éjszakának. Az egyedülállóak, divatosabb néven szinglik pedig kapnának egy kis reményt arra, hogy ők sem maradnak örökké magányosok, és vár rájuk még valahol egy hozzájuk illő társ. Ez azonban a Szerelem olasz módra esetén hamis illúzió marad csupán.

Időzzünk el egy csöppet ezen a disztingváltan csak perverznek nevezhető felütésen. Van egy kockahasú, borotvált mellkasú (fontos tényezők), kissé kancsal pasi, aki még mindig a három gyerekes, férjezett exbarátnő szoknyája körül sündörög. Hát noormális??? Ki az az elmebeteg, enyhén szólva sem százas őrült, aki képes ilyen tettre? Csernus doktor valószínűleg leüvöltené a fejét, és díszes káromkodások mellett küldené el a bús picsába az illetőt. A barátok persze rendesen osztják, ugyanakkor a keblükre ölelik, tutujgatják, babusgatják és még így is kerítenek neki egy nőt, aki érdeklődést tanúsít a félkegyelmű Casanova iránt. Mese, mese mátka.

A Bazi nagy görög lagzi legalább felvillantott valamit a hellének mentalitásából, stílusából, életfelfogásából. Ettől a mozitól ezt hiába várnánk az olaszokra vetítve. Egy nagypapa korú tag mesél néhány unalmas, sótlan sztorit a taljánokról, míg a haverok elsütnek egy-két lagymatag, erőletett sztereotípiát. Ez minden. Megint egy nagy kamu áldozatai vagyunk. A Bunyó után már meg sem hökkenünk. Ha pedig azt is hozzátesszük, hogy a valóban gyönyörű doktornő filmbeli neve (Marisa Costa) még véletlenül sem utal olasz származásra, már teljes csődöt jelenthetünk. A sztori alapjaiban összedől, a környezet viszont ettől függetlenül még lehetne humoros. De nem az. Ezek az úgynevezett barátok ugyanis idegesítőek, össze-vissza locsognak, szemérmetlenül és esztelenül rámenősek, bónuszként pedig szexuálisan aberráltak. Tőlük aztán nem számíthatunk poénos beszólásokra, hiába áhítoznánk rájuk oly hevesen.

Az egyetlen értékelhető viccet Marisa szolgáltatja, amikor megsüti vacsorára azt a halat, amit Jake barátunk vitt be a rendelőbe azzal, hogy beteg. Azt sem igazán értjük mitől izzana fel a szikra a két szerelmes között, hiszen a párosítás sem túl szerencsés. Marisa egy érett, megfontolt nő benyomását kelti, míg főhősünk végig komplett idióta gyerekes szokásokkal. A konfliktus szemtelenül kiszámítható. Az exbarátnő visszasírja magát Jakehez két éjszakára, hogy aztán a férje kis mosolyszünetet követően meghágja Jake ágyában. A realizmus még nyomokban sem fedezhető fel a sztoriban, a fináléban pedig végképp összekutyulódnak a szálak. Felbukkan ugyanis a doktornő barátja, akiről eddig csak néhány szó esett, nem is igazán volt képben. Ennek hatására lesz lánykérés, boldog, csókos záróakkord, mindnyájunk kedves egészségére.

Jay Jablonski olyan hősszerelmes, akiből egy ép gondolkodású nő egy pillanatig sem kér. Buta, bunkó, amit jóvágású külsejével próbál kiegyenlíteni. Hát akinek van hozzá gusztusa, az megérdemli. Cerina Vincent viszont az a nő, akivel szívesen megjelennénk egy társaságban, vagy büszkén sétálnánk kézen fogva az utcán. Lehet, hogy ezért sem működik közöttük az összhang, ami pedig alapja kell, hogy legyen egy romkomnak.

Jason Todd Ipson biztos, hogy nem kerül be azok közé, akik fogyasztható romantikus komédiát tettek le az asztalra. Richard Curtistől (Igazából szerelem) meg fényévekre van. Ez egy ócska próbálkozás, aminek megszámlálhatatlan kínos pillanata van, és amit még egy pillanatragasztó sem lenne képes rendesen összeilleszteni. A nyár nagy kérdése, hogy az előttünk álló bőséges műfaji kínálatból kapunk –e még valami egyedit, valami mást, valami emészthetőt. Csak a töretlen bizalom húz az igenek felé.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.