Stephen Daldry mindenképpen megérdemel egy főhajtást. Mindhárom eddigi munkájával a csúcs közelébe ért. A Billy Eliottért, Az órákért és most A felolvasóért egyaránt jelölték Oscarra, mint legjobb rendező és az utóbbi két esetben még a filmeknek is kijutott egy-egy nomináció. A csodás teljesítményt maximum az árnyalja kissé, hogy A felolvasót inkább csak kötelességből nyomták a szakemberek, hiszen ez a mozi nagy jóindulattal is mindössze közepest érdemel.

Az alap csakúgy, mint Az óráknál egy közkedvelt, hatalmas népszerűségnek örvendő bestseller. Bernard Schlink művét egy halom irodalmi díjjal megdobták, sőt német alkotás létére még a New York Times könyveladási listáját is vezette. Számtalan fordítást élt meg, és ahol megjelent egy pillanatra felkavarta az állóvizet. A forgatókönyvet David Hare írta, hiszen ez már az előbb említett Az óráknál is nyerő húzásnak bizonyult. Ezúttal viszont nem az. Még az ínycsiklandozó csalinak számító jelölések ellenére sem. Stephen Daldry lassú lefolyású, hömpölygő elbeszélése ugyanis korántsem lebilincselő, inkább álmosító. Ahelyett, hogy gondolatokat csiholna, csak szendergünk, vagy a karfát szorongatva feszengünk a fülledtnek kikiáltott, valójában kínos szexjelenetek láttán.


Németországban járunk a szégyenteljes második világháború után. Michael Berg a kamasz gimnazista hirtelen rosszul lesz, és egy kapualjban talál menedéket, ahol a nálánál kétszer idősebb Hanna bukkan rá. Kicsit ápolgatja, majd segít neki abban, hogy az állapotához képest viszonylag épségben hazajusson. Michael szerencsésen felgyógyul a skarlátból, de veszettül kíváncsi jótevőjére, így elmegy hozzá, hogy megköszönje a támogatást. Valamilyen rejtélyes oknál fogva szerelemre gyullad iránta, és mivel a nő sem nagyon tiltakozik egy furcsa viszony alakul ki kettőjük között. Egy napon azonban Hanna váratlanul eltűnik a városból, és a fiú hiába keresi őt. Sok év után egy háborús bűnöket tárgyaló per folyamán pillantja meg, ahol Hanna a vádlottak padján ül.

A felolvasó voltaképpen egy bűn és bűnhődés történet, melyhez a holokauszt és a második világháború során elkövetett szörnyűségek szolgáltatják a hátteret. Egy zavarodott tini tudat alatt formálódó anyakomplexusától hajtva szenvedélyes, izzó románcba bonyolódik egy meglehetősen leharcolt, szépnek és okosnak még nagyobb túlzásokkal sem nevezhető nővel. Az indokok nem kézzel foghatóak, homályosak, mindössze egy Teréz anyai magasságokba kúszó természetesnek mondható segítségnyújtás jelent némi támpontot. Daldrynak már ennyi is elég ahhoz, hogy beindítsa vontatott, végletekig elnyújtott, türelmünket legvégsőkig próbára tevő passiójátékát, melyben központi szerepet szán az általa erotikusnak vélt jeleneteknek.

Ennek keretében a kelleténél jóval több időt szentel Kate Winslet szoptatástól megereszkedett, logó melleinek. De, hogy a lányok se panaszkodhassanak, premier plánban az orrunk elé tolja David Kross félig merevedő cerkáját is. Nem túlzottan fintorognánk, ha látnánk ennek az értelmét, azonban csak sötétben tapogatózunk. Nincsenek valódi beszélgetések, vannak viszont üres félmondatok, motyogások és hosszú olvasások. A rendező elképzelése szerint az asszony körüllengi egyfajta misztikum, ami nálunk mindössze egyszerűségben, bárdolatlanságban, rossz modorban csapódik le. Amennyiben nem szunyókálunk el a rejtélyesnek szánt fejtörő nem túl bonyolult megoldását is hamar elraktározhatjuk magunkban.

A bírósági tárgyalásnál a fiút mardossa a lelkiismeretfurdalás. Itt kellene Michaellel egyetemben végig járnunk az erkölcs és a morál minden egyes lépcsőfokát. Azonban ekkora már olyan messze kerültünk a sztoritól, hogy nem lesz nagy kedvünk hozzá. Valamelyest felpezsdül ugyan a mozi, de a korábbiak miatt erős ellenérzésekkel küzdünk. Egy nő önfeláldozóan vállalja a hosszú börtönéveket, csak azért mert szégyelli bevallani azon fogyatékosságát, melynek eredőit, okait nem ismerjük. A srácot pedig azért kínozza a bűntudat, mert gimnazista korában az ifjonti hévtől vezérelve liezonba keveredett Hannával, aki elfelejtette közölni vele a múltját. Lehet, hogy – József Attilával szólva – „emberhez méltó gondok”, de Daldry olyan közhelyes mélabúval, érzelgős, hatásvadász szünetekkel érzékelteti ezeket, ami zárójelbe teszi a lényegi mondanivalót. Lena Olin és Ralph Fiennes fináléban elhangzott párbeszédét leszámítva hiányzik a feszültség, mindössze párás tekintetekkel és egy unalmas, mesterséges pátosztól bűzlő, némi időcsavarral illetve túlragozott világfájdalommal megbolondított eseménysorral találkozunk.

Félreértésekre adhatna okot, ha azt gondolnánk, hogy Kate Winslet játéka rossz. Nem az. Viszont nem is kimagasló, inkább csak átlagos. Ha választanunk kellett volna, akkor A szabadság útjaiban mutatott ténylegesen parádés alakításáért díjazzuk. Az sem kétséges egy percig sem, hogy megérdemelte, ezért eszünkbe sem jut elvitatni tőle. Persze a maszkmesterek sem végeztek gyenge munkát, nekik is jár az elismerés Kate öregkori kinézetéért. Ralph Fiennes nyúlfarknyi szerepében most sem okoz csalódást, bár halványabb, mint ahogy azt megszoktuk, valószínűleg röpke jelenlétéből fakadóan. David Kross ígéretes, következő filmjénél elválik a sorsa. Bruno Ganz pedig ezúttal is bámulatos.

A felolvasó az a film, amire leginkább a témája, semmint a minősége miatt figyelünk. Nem is az a legnagyobb probléma vele, hogy lassú – hiszen Clint Eastwood sem szokott sietni – hanem az, hogy unalmas és terjengős. Daldry középszerű darabja helyett inkább Eastwood Gran Torinoját vagy az Elcserélt életek című művét jelöltük volna, ha rajtunk múlik. Íme, egy elfuserált döntés az Akadémia tagjaitól. Nem az első, de nem is az utolsó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.