Sam Mendes ezúttal kikandikál a kertek alól, és kitágítja az utóbbi időben meglehetősen szűkre szabott alkotói horizontját. A megszokott kisvárosi miliőt Amerika országútjaira cseréli. A direktor legutóbb A szabadság útjaiban egy boldognak tűnő, ám belülről rothadó házasság széthullását dolgozta fel. Most mintha kompenzálna. A Továbbállók főszereplői Burt és Verona ugyanis egy sziklaszilárd, erőteljes érzelmi töltettel bíró, egymást mindenben támogató és száz százalékig elfogadó kapcsolatban élnek. Nyugodtan megkockáztathatjuk, hogy ők SZERELMESEK. Így csupa nagybetűvel, a szó legszebb és legnemesebb értelmében. Irigykedve és szájtátva bámuljuk. Létezik ilyen? Mendes filmje roppant optimista feleletet ad. Úgy szeretnénk hinni benne.

Burt és Verona hamarosan gyermekáldás elé néznek. Burt szülei, akik nagy segítséget nyújthatnának ebben az időszakban, bejelentik, hogy Antwerpenbe költöznek két évre. Mivel a fiatal pár csak miattuk éldegél egy elszigetelt farmon, a semmi közepén, körülnéznek hova mehetnének a gyerekkel és kezdhetnének új életet. Útra kelnek hát, meglátogatnak néhány családtagot, barátot, hogy közben eldönthessék melyik lenne a legideálisabb helyszín a családi fészek kialakításához.

Mendes valószínűleg megunta, hogy állandóan a nagy leleplező szerepében tetszelegjen. Talán kissé begyepesedetté is vált. Újra vágyott. Valami másra. A Továbbállókkal pedig az eddigi látszatharmónia helyett valódi harmóniát sugároz. Élteti, ünnepli és elhiteti a szerelmet, az érzést, ami főhősei kapcsolatán keresztül megfoghatóvá és megfogalmazhatóvá válik.  Amikor ez a két ember olykor nevetve, olykor sóvárogva, olykor szomorúan, olykor értetlenkedve egymásra néz, majd megérinti egymást és kommunikál egymással, eltűnnek a kérdéseink és kételyeink. Vibrál a levegő, elszorul a torkunk, furcsa melegség fut át rajtunk és következik a megdöbbenéssel átitatott megvilágosodás, a konklúzió: ezek létező érzelmek, amiket Burt és Verona még véletlenül sem takargatnak, vagy palástolnak a másik előtt. A beszélgetéseik nyíltak, őszinték és tiszták. Néha komolyak, máskor vidámak. Nincs bennük még a hazugság legapróbb szikrája sem. De mindig ott van mögöttük az a nagyon mélyen meglévő összhang, egyetértés, amit még egy nagyobb vita sem zúzhat szét.

A rendező hangsúlyozza, és kiemelten kezeli a pár egymásra utaltságát, egymás iránti töretlen bizalmát. Burt és Verona olyan helyzetben van, amiben a harmincas generáció manapság. Válaszút előtt. Úgy érzik még nem értek el semmit, nem teremtettek semmit, pedig az idő múlik és a remélt anyagi értelemben vett biztonság várat magára. A két fiatal azonban ezen útkeresés közben is számíthat egymásra, támaszkodhat a másikra. Pedig még véletlenül sem egyforma jellemek. Burt lököttebb, lazább, felszabadultabb, kissé gyerekesebb, míg Verona gondolkodóbb és komolyabb. Mégis elképesztően jól működik a kapcsolatuk, tökéletesen kiegészítik egymást. Burt szerelmi vallomásai őrjítőek. Van bennük egy jó adag szentimentalizmusba hajló érzelem, ami ártatlan humorral keveredik. Szenvedélyes, ugyanakkor vicces. Verona pedig egész egyszerűen zabálnivaló. Intelligens, csinos, okos. Az életre szóló társ.

A családtagok, barátok egy része flepnis és hülye. Ebben Mendes nem mutat sok újdonságot. Ilyenekkel úton-útfélen találkozunk a való életben és a vásznon egyaránt. A másik része viszont tragikus, szomorú sorsokkal szembesít. Ennek fényében még értékesebbnek tűnik Burt és Verona szerelme. Mendes rutinosan érzi, hol kell költőinek és lírainak lennie, és hol engedheti meg magának a poénokat és beszólásokat. Ehhez Dave Eggers és Vendela Vida forgatókönyve remek támaszt nyújt. A végén pedig örülünk. Mert ez a két ember megérdemli a boldogságot. Vagy legalábbis azt, hogy esélyt kapjanak rá. Ók valóban képesek szeretni és elfogadni egymást. Ez az ami mindennél többet jelent. Pláne mostanság.

John Krasinski kilép az Office árnyékából. Érett játéka bizonyítja, hogy többre képes, mint a sorozatban mutatott jópofa hülyegyerek karaktere. Maya Rudolph-ba bele tudnék szeretni, ha ez nem lenne gyerekes marhaság. Elképesztő vonzerővel és kisugárzással bír, az alakítása pedig egyszerűsége és minimális eszközei miatt hihetetlenül impulzív. Krasinski és Rudolph egyébként az év filmes párja is lehetne. Nagyon passzolnak egymáshoz. Alison Janney-t, Maggie Gylenhaal-t, Chris Messinát és Melanie Lynskey-t mindenképpen ki kell emelni a mellékszereplők közül.

A Továbbállók őszintébb, igazabb, hitelesebb és gyönyörűségesebb romantikát közvetít, mint bármilyen másik film ebben az évben. Sam Mendes megmutatja, hogy milyen lehet az a szerelem, az a beteljesülés, amire az ember, mint egyszerű földi halandó egy egész életen keresztül vágyik. Kurva jó érzésnek tűnik. Mindenkinek át kéne élnie. Legalább egyszer.

Értékelés: 9/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.